A vak

Hallom, hogy a vak fiam befordul az utcánk sarkán. A botjával veri a falat. Amúgy csöndben jön. Tudom, csak én hallom, minden este, amikor más senkise jár. De azt is, ha két vagy négy utcával arrébb megy szegény.
Jó, hogy jön már. Azt hittem, sose látom többet. Sose szagol meg engem, sose matatja az arcomat.
Csak hat utca van ebben a városban erre is meg arra is, majdnem pont a közepén élünk. Minden éjjel hallom, amikor megáll, mert kihagy a botütem, aztán a kattanást meg a szusszanást. Mint amikor egy vagy kétnapos, már olyan szuszis a zsömle, ha összenyomod, és a füledhez tartod, olyan az a hang.
Aztán megy tovább. Koppan a bot. Megint koppan és megint. Megáll. Kattanás és szusszanás.
Tízig énekel a kocsmában. Kivéve szombaton. Mert akkor a vasárnapi misére készül. Hajnaltól estig. Minden szombaton. A szünetekben, amikor tejbe kavart tojást hörpöl, Szent Ceciliáról, a szűz vértanúról olvastat velem. Vagyis már nem is olvasom, mindent, kívülről tudok a szerencsétlen lányról.
Azt a részt szereti nagyon, amikor Mark Aurél elrendeli a keresztények vérirtását, Cecilia holtakat temet, ezért meg akarnák ölni a fürdőházában.
Kérdeztem már vagy százszor a vak fiamat, hogy most akkor elképzeli, ahogy ölik azt a nőt, és szép az, vagy minek mondatja velem.
- De hiszen nem sikerült ott megölni. - mondja, és rögtön rázendít egy dalra, Ceciliáról. Az a vége, hogy „maradjon Uram szívem, testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyeníttessem.”
Aztán még elemesélteti velem azt a részt, amikor a bakó hármat sújtott a szeplőtelen nyakára, de mégsem tudta megölni, otthagyta hát vérében fetrengve.
Mondtam a vak fiamnak, hányszor mondtam, hogy ilyesmit normális ember egyszer se hallgat szívesen. De ő csak mosolygott, aztán énekelt.
Aztán kiköveteli azt a szívszaggató részt, amikor három napig vérzik ez a nyomorult szűz, az ágyát keresztények állják körül, meg Orbán pápa, aki a szobáját mindjárt templommá avatja.
Minden szombaton.
Este meg elmegy, tíz után, hogy körbejárja a várost. Az egészet, minden utcát és minden lámpát. Kopog a kis botjával. Kattanások, szusszanások.
Ma elkísértem a templomba. Követtem. De úgy, észre ne vegyen. Hogy meghallgassam. Le se ültem, leghátra álltam, nehogy meghallja a lélegzésemet, nehogy megzavarja, ha tudja, ott vagyok.
A hangjával, ami inkább férfitestének gyönyörű mélymorgása volt, előbb megteltek a padsorok, a lelkek, aztán az egész templom, a kupola, minden, és már azt éreztem, hogy mindjárt megreped a tető, robbannak az üvegek. Aztán egyszercsak női hangon kezdett énekelni, de úgy, mintha a mélymorgás valami köd lenne, abból, mint egy nyíl törne ki Cecilia sikolya, minden szenvedése.
Talán zavaromban, fölnevettem. Meghallotta. A nyílhang megtört, de pontosan úgy, mintha a levegőben törne szét valami ismeretlen erőtől egy vessző. Pár pillanatig némán állt az én fiam, aztán forgolódott, a fülével keresett. Fölálltam, kimenekültem, és bár futni még sohase hallott, tudom, fölismerte a lépteimet.
Mise után nem jött haza. Ebédre se. Délután se. Most jön. Mindjárt éjfél. Már itt kopog az utcában. Megértette, nincs mit megbocsátani azon, ha én tudom, szent akarna lenni. A vak lámpaoltogatók védőszentje. Talán.