A múlt héten Milos nagyon beteg volt, elkapta a hányós-lázas vírus. Borzasztó volt hallgatni is, amikor a telefonba panaszkodott, hogy fáj a hasa. A hét végére aztán annyira meggyógyult, hogy sápadtan bár, de nekiállt a testépítésnek. Azzal kezdte, hogy amint beszereztette velem a kedvenc „dögi” kisautóját, mindenféle ételek megvásárlását követelte. Aztán közölte, hogy azonnal főzeléket enne. Szerencsére találtunk egy önkiszolgálót, ahol volt jó zöldborsó. Vettem neki egy kalácsot, mert szereti. Este megette a felét. A végén már azt mondtam neki, hogy csak félóránként ehet egy szeletet. Reggel éhesen ébredt. Kakaót és kalácsot akart. Délre meg is ette az egész kalácsot, és közben még rájárt a hűtőszekrényre is, hátha talál valamit. Jócskán ebédelt is. Nagyon féltem, nehogy elcsapja a hasát, nehogy elölről kezdődjön a hasfájás. Nagyon emlékeztetett Dávidra, aki egész gyerekkorában, ha belépett a házba, azzal kezdte, hogy „mi újság a hűtőszekrényben!?”
Vasárnap Leányfalun voltam, a faluházban, Gáti György fotóművész Így forgattok ti című kiállításának megnyitóján, és nagyon jó volt, hogy ott lehettem. Ő készítette Rohonyi Gábor Konyec – az utolsó csekk a pohárban című filmjének werkfotóit. Ha valaki nem tudja, mi az a werkfotó, vagy nem értette, hogy mire való, megtudhatja a kiállításon. Gáti György a forgatáson kilencezer (!) képet készített, ezekből válogatta a kifejezetten művészi értékű darabokat. Nagyon érdekes, pláne, ha valaki látta a filmet is. (Mutatott egy nagyon szép, olyan huszonöt perces filmfélét is, ami tulajdonképpen egy zenés, számítógépes diavetítés volt, azokból a képekből, amelyek nem fértek a falakra.)
Ott volt Szatmári Péter operatőr és Madarász Gábor zeneszerző is. Beszélgettünk, bár nem volt könnyű, kicsit meg is zavarodtam, mert a gyerekek szabadon mozogtak és hangoskodtak az amúgy zsúfolásig megtelt teremben. Az más kérdés, hogy jó, ha a gyerekek így vannak, csak legközelebb föl kell rá készülni. Az egész olyan volt, mintha Rohonyi Gábor, a falu legkisebb gyereke elindult volna szerencsét próbálni, és elnyerte volna a koronát, ami most a 38. Magyar Filmszemle díja volt. (A legjobb „műfaji” film, plusz a TV2 és a Filmhu közönségdíja.) Gáti meg képekben elmesélte, hogyan csinálta. Illetve: küzdöttek együtt.
Ráadásul bátorsággal nyertek, hiszen ma furamód ez kell ahhoz, hogy valaki merjen készíteni egy olyan mesélős filmet, amelyik azt föltételezi, hogy a néző bemegy nézni, és szépen, komótosan, az elejétől a végéig élvezni akar egy történetet.
Az is érdekes, hogy Szatmári, Madarász és Rohonyi kamaszkorukban együtt indultak Sopronban, és elhatározták, hogy egyszer majd együtt készítenek filmet. Jó hosszan jártak a próbán, de megérte. Bár Rohonyi mondta is, hogy ő nem siettette az első filmesség dolgát, mert úgy gondolta, hogy akkor lesz jó, amikor eljön az ideje. És eljött, és jó volt így. Neki el is hiszem, hogy nem volt türelmetlen, és azt hiszem, ez a filmből is látszik. Van benne annyi keletiség, hogy el tudom képzelni, amint tíz évig üldögélünk Tibetben. Legföljebb közben dobolunk egy kicsit, hogy meg ne fázzunk.
Kérdeztem persze, hogy mit lát a képeken. Nekem ugyanis nem csak azért volt életre szóló élmény mindig, ha olyan nagy fotósokkal dolgozhattam, mint mondjuk Féner Tamás vagy Benkő Imre, mert miden egyes közös utunk olyan volt, mintha valami egyetemi napon vettem volna részt, hiszen beszélgettünk, hanem azért is, amit megtudtam tőlük a közös munkánkról. Amikor megnéztem a képeiket. Annyi mindent tudtam meg utólag riportunk tárgyairól, szereplőiről, a környezetről, sokszor magamról, hogy ez aztán vissza is hatott az írásra. Biztos az van, hogy – mint állítólag a férfiak – egyszerre csak egy dologra tudok figyelni, a fotós pedig meghalna, ha ilyen lenne. Helyettem is figyel. Ráadásul kénytelen harmóniákat látni, teremteni, vagyis amit nekem megmutat, az már műalkotás. Igazi, nagy fotósok más ki se adnak a kezükből.
A legdöbbenetesebb az volt, amikor egyszer Féner Tamás mesélt nekem arról, hogy Berlinben volt a falbontás éjszakáján. Sőt: a szállodai szobájának ablaka éppen a falra nézett. Mondtam, hogy dejó, hiszen akkor biztos van egy csomó képe arról a pár, igazán történelmi pillanatról. Azt mondta, hogy nincs. Hogyhogy? Nem fényképeztem. „Nem azért mentem Berlinbe.”
Azt mondta, hogy nem azért ment. Akkoriban olyan városképeket készített, amelyeken egyetlen egy ember sem szerepelt. Láttam ezekből sokat, kiállításon is, sőt kaptam tőle egy dedikáltat. Azért ment, hogy ilyeneket készítsen.
Később évekig gondolkoztam, hogy Féner Tamásnak igaza volt-e. Aztán arra jutottam, hogy igen. Így kell, így kellene élni és dolgozni.
Kicsit elkalandoztam: Gábor persze szintén sokat tudott meg magáról, meg a filmről Gáti György képeiből. (http://www.gatifoto.hu) Szóval jó volt, jó volt látni a sikert, meg azt is, hogy nem szálltak el tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése