Gyógyíthatatlanok

Ha a fölmérések másra nem jók, arra biztosan, hogy kérdések fogalmazódjanak meg bennünk. Most a Medián kérdezgette az orvosokat, amiből az a kevéssé meglepő képlet jött ki, hogy ők inkább jobboldaliak. Ez mindig így volt, amióta emlékszem. Vélhetően összefüggésben azzal, hogy egy - fura módon éppen a szocializmusban megszilárdult - feudális jellegű rendben élnek, a háziorvosok például a köznéphez képest gyakran kifejezetten arisztokratikus körülmények között, és az is lehet, hogy lelkileg is szükségük van arra, hogy a társadalom fölé emelkedjenek, némi távolságot tartsanak. Ha úgy értjük a jobboldaliságot, hogy az orvosok konzervatívok, akkor az igenis jó, ha az életet őrző pozíciókban bizonyos alapértékekhez erősen ragaszkodó embereket tudunk. (Bár nem értem, hogy az emberi nyomorúságot legmélységesebben ismerő művelt emberek hogyan lehetnek politikai értelemben jobboldaliak.)
Nyilvánvaló, hogy a jobboldal szélén álló, néha kifejezetten fasiszta eszméket valló orvosok ritkák. Néha fölbukkannak, főleg, ha valami belerondít az ostoba világképükbe. Soha nem gondoltam volna, hogy egy esküdt orvossal kapcsolatban fölmerülhet bennem, hogy amennyiben bizonyos nézeteket vall, talán nem szívesen vetném magam a kezelése alá. Az utóbbi hetekben azonban ez sajnos eszembe jutott, mert például, ha én tudom, hogy a nemi identitás kérdése az anyaméhben dől el, és attól lesz valaki meleg, hogy magzati korban nem jut hozzá bizonyos molekulákhoz, akkor ezt az orvosnak kötelessége tudni. Ha viszont ezt betegségnek tekinti, és ráadásul a betegséget bűnnek, vagyis börtönnel fenyegetné, akkor a tudományos világképe, műveltsége, etikai alapállása alkalmatlan a gyógyászkodásra.
Ami a fölmérésből érdekes, az az, hogy az orvosoknál is érvényes: amíg őket szervezetileg és pláne anyagilag nem érinti a reform, addig - legalább részelemeivel - egyetértenek. Mondhatjuk ez is olyan konzervatív dolog, abban az értelemben biztosan, hogy mindannyian ilyenek vagyunk az idők kezdete óta.
Igen érdekes: az orvosok úgy emlékeznek, hogy átlagosan havi 46 ezer forintnyi paraszolvenciát kaptak a vizitdíj előtti időkben - a bevezetés után ez 40 százalékkel csökkent! -, míg a betegek ennek a több mint két és félszeresére. Attól tartok, hogy ebben az orvosi emlékezet lehet szitás - megint csak az érdekeknek megfelelően.
Horváth Ágnes miniszterasszony csodálkozik: nem érti, miért törölnék el a háziorvosok a vizitdíjat, hiszen annak ők a nyertesei. Ha néha elbeszélhetne a választókkal, legalább az öregasszonyokkal, azok elsutyorognák neki, hogy eddig ötszázat adtak az orvosnak, például gyógyszerfelíráskor, most meg semmit, hiszen miért adnának, ha egyszer már vizitíjat fizettek. Vagyis, ha mondjuk 600 lenne, dehogy törölnék el az orvosok. Lehet, hogy ebből az következik politikai - sőt, népszavazásdis - értelemben, hogy nem is volt olyan rossz lépés a vizitdíj bevezetése.
A fölmérés végső tanulsága persze most is az, hogy ilyen pitiáner világban élünk, és ennyire a javak és a pozíciók határozzák meg a tudatot. Még a mélységesen elhivatottak körében is. (Népszava)