szombat, október 24, 2009

A dunyha alatt


A hét elején a korán jött szinte télfélében fölhívott valaki, és azt mondta, hogy én vagyok az utolsó ember, akivel erről a telefonszámról beszél, mert lemondta az előfizetést, nem bírja tovább fizetni, de még az alapdíjat se. De ennél sokkal rosszabb, hogy retteg, mert attól tart, hogy ki kell költöznie a lakásból, legkésőbb tavasszal, mert nagyon úgy néz ki, hogy választani kényszerül: vagy fűt, vagy a lakbért fizeti. Vagy eszik.
És azért hívott föl, mert olyan elemi erővel tört rá a félelem, hogy azt hiszi, megbolondult. Utoljára éppen 1956-ban érezte ezt. Vagyis a családja, az anyja, és talán ez töltötte be az ő lelkét is. Gyerekként egy szétlőtt városrészben lakott, eltűnt az apja, akkor is jött a tél, és attól rettegtek, hogy megfagynak és éhen halnak.
Mondtam, hogy azért az lehetetlen, hogy ugyanolyan helyzetbe kerüljünk.
Azt mondta, tudja, illetve egyáltalán nem tudja, mert megváltoztak az emberek. Akkor jöttek a távoli, vidéki rokonok, segítettek. De most ki segít?
Nem volt más választásom, megmondtam, amit gondolok: senki.
Kicsi lakás, pár ezer forintról van szó, de annyira csekély a nyugdíja, hogy ez van. Sötétedéskor lekapcsolja a villanyt, bevackolja magát az ágyba és hallgatja a rádiót.
Tévéje már nincs, elromlott, javítani nem lehet, újat nem tud venni. De nem is baj: pont úgy érzi magát, mint gyerekkorában, amikor az apja megvette az első jó rádiót, és esténként az ágyból azt hallgatták. Ugyanígy, sötétben, hűvösben, de mégis nagyon jó volt, egész életében visszavágyott abba az ágyba, ahol a négy testvérével együtt aludtak, és egymást melegítették a dunyha alatt. Még akkor is így érez, ha néha rémisztő, amit hall. Például legutóbb, amikor egy roma polgárjogi vezetőtől megtudta, hogy az önkormányzat többet fizet a kilakoltatónak, mint amennyivel a kilakoltatott az önkormányzatnak tartozik. Miféle világ ez? Nem baj, akkor is az igazat mondjuk, ha az borzalmas.
Kérdeztem, hogy azért hívott-e, hogy segítsek neki.
Nem, azt mondta, hogy nem. Szorulna segítségre, de úgysem fogadná el, mert ő is hibás. Azért ilyen rendkívül csekély a nyugdíja, mert diplomás ember létére kapzsi volt, hagyta, hogy kényszervállalkozóvá tegyék, hagyta magának magát becsapni: minimálbérezett, és így aztán nincs is rendes nyugdíj. Még jó, hogy orvosi ellátást kap, mert azt nem tudta elcsalni magától. Nem kér semmit, csak még öt percet.
Mert azt is el akarja mondani, hogy milyen csodás, hogy a rádióban összehozzuk az embereket, hogy megértetünk dolgokat, hogy igenis szórakoztatjuk, szép zenéket adunk, néha azon kapja magát, hogy nagyot nevet. Tudnunk kell, hogy mit jelent ez az olyan embereknek, akik ezren és ezren élnek ugyanúgy, mint ő: fekszenek az éjszakában, vagy üldögélnek a nappali sötétségben, és mi vagyunk az emberi szó, ami megszólítja őket. Tudnom kell ezt, hogy amikor a politikáról, a hatalmi harcokról meg hülye világról beszélgetek okos emberekkel, tudnom kell, amikor a saját sorsom miatt aggódom, hogy nem nekem a legrosszabb.
Erre azt mondtam, hogy az a baj, hogy a szavaitól máris szorongok: ezentúl őt fogom látni a sötét, hideg szobában, amikor elképzelem a rádióhallgatót.
Lehet, hogy ezt akarta, mondta, aztán elköszönt, és letette a kagylót. Talán életében utoljára.
Azóta folyton arra gondolok, hogy amikor arra gondolunk, hogy nekünk a legrosszabb, körül kellene nézni. Talán találunk valakit, aki fölhívna minket, ha tudná a számunkat, és lenne még telefonja.


Klubrádió, Hetes Stúdió http://www.klubradio.hu




Nincsenek megjegyzések:

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések