Kezdődik a kátyúkorszak. Ezt nem onnan lehet tudni, hogy belehuppanok az elsőbe, aztán a másodikba, - mert az szezonon kívül is bármikor előfordulhat -, hanem onnan, hogy jönnek a levelek, amelyekből megtudjuk, hogy semmi nem változott az utóbbi ötven évben. Két dolog van, ami kifog minden hatalmon. Az egyik a hirtelen hullott hó, a másik az alóla kibújó kátyú. Tényleg olyan, mint a hóvirág. Ugyanakkor is jön, sarjad. Csak csúnyább. Van olyan, hogy negatív sarjadás.
Egyszer, egy régebbi lakóhelyemen bementem a tanácshoz azzal az ötletemmel, hogy ha adnak nekünk szurkos kavicsot zsákban, akkor mi, Pista szomszédommal, valamint egy talicskával és két lapáttal - a sajátunkkal - az utcánkat egész télen karbantartjuk, betömögetjük a kisebb kátyúkat. Ingyen. Nem nagy dolog. Hetente egyszer, mondjuk vasárnap, mise után végigjárjuk azt a kétszáz métert. Ahol lyukat látunk, oda dobunk egy lapát szurkos kavicsot, aztán paskolunk. És kész. Ennyi. Ingyér! A magunk örömére.
Aztán tavasszal jöjjenek a profik. Addig se mennek tönkre az autók.
Az volt a válasz, hogy nem lehet, mert nem tudnák elszámolni.
Erre azt kérdeztem, hogy ha mi összeállunk és megvesszük a papírzsákos szurkot - hogy egyáltalán ne kelljen semmit elszámolni, akkor lehet-e. Nem. Mert hogy akkor szerződést kellene kötni az útkezelővel. Vagy ki fenével.
Akkor, ott én föladtam.
(Pedig ennyire egyszerű: egy-két zsák szurok, talicska, lapát. És két ember, hogy legyen kivel beszélgetni munka közben.)
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése