Talán, majd egyszer

Mostanában azt érzem, hogy bármennyire is védekezem, bele kell néznem egy csomó örvénybe, amik körülöttem forognak. Nem arra a fenyegető hatalomra gondolok, ami a szemünk előtt cseperedik, és nem is arra, hogy valami elképesztő dolog történik a törvényhozásban, hiszen csak azért jönnek létre abszurd törvények, hogy valami forradalmi hatalom nagyon gyorsan lenyomja az egyetlen veszedelmes ellenfelét, és szemmel láthatóan semmi nem számít, sem a szlovákiai magyarok, sem nemzetileg konzultálni próbáló, vagyis a pusztába jajgató jogászok, sem az európai jogrend.

Közben szembe kell nézni azzal, hogy minden egyes ostoba mondaton súlyos ezreket veszíthet az, akinek kölcsöne van, miközben a környezetemben már akad olyan ember, aki szomorúan jelentette be, hogy idén nem megy ki a könyvhétre, mert minek, annyi pénze sincs, hogy egy könyvet vegyen.

Volt idő, amikor együtt jártunk, és esténként egy-egy teli szatyorral tértünk vissza a sátor- és pavilontáborból. Ezek voltak életünk legrosszabb évei amúgy, egy sunyi diktatúrában. Igen, ki lehet mondani, hogy sorsunk vigasza az olvasás volt.

Hát, most majd nem lesz.

Barátom ezt mondja erről: ha elmegyek a könyvhétre, találkozom legalább tíz íróval, akit ismerek, abból, mondjuk ötöt még szeretek is. Ha nem veszem meg a könyvüket, akkor megsértődnek, ha igen, akkor az olyan 25-30 ezer forint. Közben meg tárgyalásban van a gázszolgáltatóval, mert nem tudja egyben befizetni a márciusi-áprilisi számlát.

Másik író barátom beteg lett, és nincs annyi pénze, hogy egy kis műtétet magánorvossal végeztessen el. Így aztán várhat a sorára. Most arra gyanakszik, hogy elrontott valamit: majdnem hatvan évesen illene, hogy legyen annyi pénze, hogy ha bajban van, ha az időre játszik a halál ellen, akkor tudjon magán segíteni. Már nem csak azért vigyáz a fogaira, mert az úgy egészséges, hanem azért is, mert tudja, hogy ha elromolnak, nem tudja fizetni a pótlást.

Ez ma a polgári életszínvonal vezető értelmiségiek, művészek köreiben.

Nyomasztó ez a kiszolgáltatottság, ez a folyamatos görcs, ez a sok méltatlanság.

De a héten volt alkalmam végignézni fotográfus barátaim képsorozatait arról, mi történt az árvizekben, Magyarország északi vidékein. Elárasztott falvak, elmosott utak, hidak, házak, amelyekből mindent kisodort a víz, amit hagyott az meg iszap, mocsok, örökké megmaradó doh, hogy minden nap emlékeztessen a keserűségre. Emberek sírva, nyomorultan, félelemben, kilakoltatva, ácsorogva az összedőlt házak előtt, kutatva kacatok között, hogy legalább valami, valamicske emlék maradjon. Döglött állatok, testek, amelyek valaha nem csak úgy voltak a világban, hanem legalább egy emberhez tartoztak... Faluházba kényszerült, padlónalvó öregek, gyerekek, kétségbeesett családfők, akiknek az lenne a dolguk, hogy férfiként a vállukra vegyék a vészt, de nincs mit vállra venni, nincs mit menteni, mert minden összedőlt és minden elúszott, nincs biztosítás, nincs ruha, nincs ágy, nincs hűtőszekrény, nincs munka, nincs remény. Talán, majd egyszer lesz valami segély. Ha kegyelmesék döntenek. Lehet várni. Állni a semmiben, sírva, és várni, hogy hátha. Hátha valakik, valahol.

Ha rosszul érzed magad, ha örvényt látsz magad előtt és azt gondolod, hogy már nincs tovább, nem bírod tovább, gondolj azokra, akik úgy feküdtek le, hogy kicsit esik az eső, és úgy ébredtek, hogy menekülni kell, és nincstelenek lettek. A nincstelen nem az, akinek nincs semmije, hanem az, akinek reménye sincs. Csak vár, és azt se tudja, mire. Vár: gyerekekkel, öregekkel meg a kutyával, mert a macska megdöglött, alighanem. És kiszolgáltatottságának hatodik napján egyszercsak férfi létére zokogni kezd. És hátralévő életében sohase érti majd, hogy miért éppen attól omlott össze, hogy egy elveszett macskára gondolt.

Vajon ennek az embernek a gyereke tíz év múlva, könyvhéten vesz majd csak egyetlen egy kötetet is? 

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

  

Meghalt Furmann Imre

Magyarország egyik legtisztességesebb embere picike volt, törékeny, soványka, de csak messziről látszott ilyennek. Akit az aurája közelébe engedett, érezte az erőt, nem mert gonosz lenni, hiszen tudta, hogy Imre átlát rajta, és nem lesz kegyelem.
Amikor megtudtam, hogy halálos beteg, beszéltem vele. Akkor még reménykedett, azt hitte, hogy akár egy-két évig is élhet.

Keserű volt, azt mondta, talán lesz annyi ideje, hogy rendbeteszi a dolgait. Persze seholse volt már a régi Imre, a fergeteges humora, az elképesztő irónia, amivel hentergésig tudta röhögtetni az embereket, ha alkalma nyílt arra, hogy így mutasson tükröt. Már akkor megroppant, amikor majdnem négy éve elvesztette csodálatos, okos, huszonhét éves fiát. Beszélgettünk erről is, hogy nem is értem, hogyan tudta túlélni. Azt mondta: sehogy.
Pedig próbálkoztam, hogy kizökkentsem. Amikor a halálról beszéltünk, azt mondtam neki, hogy ha van Isten, és ő az ítélőszék elé jut, kérvényezi majd, hogy a pokolra mehessen, mert a Mennyek Országában mi dolga lenne. A jók között elemésztené az unalom.
Azt mondta, lehet, és kicsit nevetett.
Készültem, hogy meglátogatom. Nem akartam üres kézzel menni. Hetek óta mondogatom magnóra azt a verses füzetkét, amit még januárban küldött, amit feleségének - társának - Mártinak ajánlott. Gondoltam, talán így megérti, mennyire szeretem, és talán lesz egy kis öröme abban, ha kap egy olyan hangoskönyvet, amiből csak egy példány készül, és az minden szavában az övé. Elkéstem. Mentségemre: nehéz ilyen sorokat szépen kimondani: "Figyelem a fejleményeket magamban. Máj-rák feltéttel, bocsánat: áttéttel".
Arra gondoltam, ha meglátogatom, talán ráveszem, hogy egy jó nagy interjúban összefoglalja azt, amit búcsúzóul illik egy olyan embernek, akit azért szerettek azok, akik nem gyűlölték, mert elképesztően bátor volt, merészelt a legkirekesztettebbek, a legmegbélyegzettebbek, a cigányok védőügyvédje lenni. Az MDF alelnökei, a lakitelki alapító atyák közül ő ezt az utat választotta, miközben egy másik megalapozta a politikai újnácizmust. Csurka nyert, Imre vesztett: mindaz ami ellen harcolt, most ott feszít a parlamentben, fertőz és gyilkol szerte az országban. Nem csak a cigányok az áldozatai, hanem azok az önnyomorítók is, akikből kiöli a lelket a gyűlölet.
Gúnyolták persze, amikor erre előre figyelmeztetett, eleve vesztesként is kérlelhetetlenül küzdött mindenféle kirekesztés ellen. Vannak ilyen vesztes típusok, akik tulajdonképpen megmagyarázhatatlan okból szembe mernek szállni az ember leghitványabb természetével. Végülis mindig ők győznek, vagy a példájuk viszi győzelemre a jóságot.
Imrének már csak ez az esély marad. Nyomorúságában is boldog lehet az az ország, amelyiknek volt egy ilyen fia.

 

Megint tökéletesebb

A hét vége megint az őstermelésnek szenteltetett. A rettenetes idő után talán életben maradnak a paradicsomok. Kata mindenesetre mély gyásszal figyel minden beteg levelet. Nem is csoda, hiszen maga nevelgette a palántákat. Ki-be cipelte őket, hogy levegőzzenek, napot lássanak, ha jó az idő. Ez akkor is jó dolog, ha végül a paraszti lét végső keservével kell megismerkedni: nem lesz termés az ostoba, gonosz időjárás miatt. De lesz, azértis!

Egy hete vetettem hibiszkuszt, sövénynek, de tartok tőle, hogy nem kelnek ki. Bár sose lehet tudni a növényeknél. Van például két ginko bonsaim, amikről már-már elhittem, hogy meghaltak a télben. Főleg a harmincévest sajnáltam, mert gyönyörű, és sokat gondozgattam. Valahogy, valamiért belém fészkelt, hogy abban az évben halok meg, amikor elpusztul. És most minden jel arra mutatott, hogy ez bekövetkezett. És persze összeállt bennem a kép: a héten kivágtak belőlem egy darabot, ami mindjárt a titokzatos nevű szövettanra került.
Amúgy tulajdonképpen nagyon élveztem a műtétet. Ez elég talányos, de megmagyarázom: az én szememben az abszolút profik a sebészek, lenyűgöző a bátorságuk, a merészségük, a példátlan felelősségük. Még az én kínosnak mondható helyzetemből is érdekes figyelni őket. Nem is értem, mekkora lélek kell ahhoz, hogy valaki kétségbeesett embereket vagdosson naphosszat, lényegében teljesen elidegenedve.
Én például meg se ismerném azt a doktornőt, akinek a munkadarabja voltam, csak a hangjáról. Jóformán csak álarcfélében láttam, többnyire a hátam fölött mesterkedett. A hangját viszont megismerem, mert erős orosz akcentussal állandóan beszélt hozzám. Folyton aggódott, hogy én nem veszem komolyan ezt az egészet, pedig ez műtét, és bármi baj lehet. Mondtam, hogy csak megpróbálok laza lenni, mert macsónak neveltek. De hogy miért izzadok? Mert meleg van, és igaz ugyan, hogy le kellett vennem minden ruhát, viszont nájlon van a takaróköpönyegemben, amit nem bírok. Jó, akkor szóljak, ha zsibbad a karom.
Nem zsibbadt, nem is éreztem semmit, csak négy apró tűszúrást. Csak annyit kérdeztem, hogy mit nyomogat a bőrömön. Elmagyarázta, hogy valami vérzést csillapít egy szerkezettel.
Hanem aztán, amikor fölállhattam, úgy találta, hogy sápadt vagyok. Hiába mondtam, hogy semmi bajom, megparancsolta, hogy feküdjek le fél órára. Közben többször kijött, megnézett, érdeklődött, rámküldte a nővéreket, hogy mérjék a vérnyomásomat. Persze az is jó volt. Én meg már siettem volna a gyerekemért. Mindjárt kijön az edzésről... (Mert közben teljesült a vágya: bevették vízilabdásnak a BVSC-be. Büszke is vagyok rá.)
Naná, hogy a félelemtől izzadtam, és attól voltam sápadt is. De ez olyan legbenső félelem, amit nem is érzek igazán, hanem tudom, hogy bennem van. Mint ahogy a szövettanról is komolyan gondolom, hogy ráérek két hét múlva izgulni, ha majd rossz lesz, de ez nyilván nem igaz, mert dolgozik bennem.
De a legfontosabb mégis az, hogy a fiatal ginko száraznak látszó ágai tegnap kirügyeztek, és az öreg törzsén is megjelent egy rügyecske. Vagyis él.
Elhatároztam, hogy ezen a hétvégén most az egyszer csakugyan pihenek. A legjobb ilyenkor az olvasás. Pénteken megkaptam Bolgár György Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten című regényét, és már szinte ki is olvastam. Mert jó. Nem csak azért érdekelt, mert sokszor dolgozunk együtt, és talán a barátom is, hanem, mert kíváncsi voltam, hogyan birkózik meg a saját ötletével. Ez nagyon egyszerű: a cím Georges Seurat képére utal, ami csakugyan egy Szajna-parti vasárnap délutánt ábrázol, sok szereplővel. Az ő történetükről szól a regény. Rendkívül egyszerű szerkezet, és nem lehet letenni. Mert ugye Bolgár György jó író, csak ezt kevesen tudják. Gondolom túl híres rádiós meg újságíró ahhoz, hogy még az írók közé is belopakodhasson, beeresszék a reteszesek. Sok is lenne, nyilván.
Ja, azért is érdekelt nagyon, mert nekem is volt egy hasonló ötletem, írtam is belőle egy harmadnyi regényt, csak sose tudom már befejezni, mert nincs bennem elég erő és tehetség. Az arról szól, hogy egy ember bemegy egy antikváriumba, ahol régi családi fotókat talál. Megveszi őket, és otthon rájön, hogy nincs múltja. Kitalálja magának. Ennyi. Ugyanolyan egyszerű ötlet, mint Bolgár Györgyé, képes is, csak az a különbség köztünk, hogy ő meg is tudja írni a könyvet. Szemmel láthatóan élvezi, ahogy a tizenkilencedik század majdnem végének Párizsát ábrázolja. El tudom képzelni, hogyan gyűjtött hozzá, mi mindent kellett megtanulnia.
Ma végre megoldottam, hogyan tudok a kertben Bolgár olvasása közben úgy zenét hallgatni, hogy másokat ne zavarjak. Elővettem a régi, rádiós fülhallgatómat, behangoltam, és működik. Fura módon kezd szétesni, bizonyos műanyag részei elillannak, de hát tíz éves szegény. Viszont tökéletes hang jön belőle, és száz méterig jó. Vagyis ezen a hétvégén megint tökéletesebb lett az életem. Ha még hozzáveszem, hogy Kata elképesztően finom krumpliféléket készített, amihez kiváló, saját termesztésű teákat ittam... Végülis az a fura, hogy az egyre mélyülő szegénységünkben arra kényszerülünk, hogy kitaláljuk, hogyan lehet két kiló krumplival két napig eléldegélni. De biztos ebben is van valami jó a jövőre nézvést. Ha csak az nem.

 

 

Isten kegyelméből

Semmiképpen nem szeretném megbántani Orbán Viktort, hiszen ha az ötös számú fideszes tagkönyv arra használható, hogy boldog tulajdonosa selyemzsinórt küldhet és halállal fenyegethet, mekkora hatalma lehet az egyes számúnak. Pusztán csak csöndesen szeretném megjegyezni, szinte elnézést is kérve, hogy át kellene gondolni ezt a sok istenezést.
Kezdődött azzal, hogy Semjén Zsolt föltétlenül szükségesnek találta bepasszírozni egy törvénybe, hogy Isten a történelem ura.
Majd Kőszegi Zoltán fideszes képviselő a háromcsapásos törvény parlamenti vitájában ezt találta mondani: "Ha valaminek a tagadását büntetjük, akkor szívem szerint elsősorban az istentagadást kezdeném el büntetni..." Talán el lehetne küldeni az iszlám Kelet valamelyik morcosabb államába valami nagykövetnek, hogy egyszer-kétszer boldogan nézegethesse a hitehagyottak nyilvános lefejezését. Ugyanazt az Istent tagadják, mint a hazai ateisták. (Én mindenesetre a jövő héten megpróbálok Vatikántól menlevelet kérni. Biztosan megadják, mert ott tudják, hogy ezek az apró hülyeségek hová fajulhatnak.)
De ez nem volt elég egy hétre: most meg a kormányprogramban azt a Lincoln-idézetet találjuk, miszerint "...ez a nemzet Isten uralma alatt újjászülessék a szabadságban, és hogy az állam, mely a népé, a nép által és a népért van, ne tűnjék el a föld színéről"
Nyilván teljesen véletlen, hogy Obama beiktatási ceremóniája is erre az idézetre épült. Nem szégyen persze önálló gondolatok híján ellesni ilyesmit, mint ahogy tulajdonképpen az sem volt az, amikor az idei évértékelő beszédben egy az egyben fölbukkant egy Róna Péter-szöveg. Legalábbis nem láttuk a pírt Orbán arcán. A kérdés az, hogy mit szól ehhez az Obamához igazodáshoz Oroszország. Elég lesz-e Putyin rendszerét átvenni, vagy keresni kell hozzá valami idézetet is?
Az ember arra gyanakszik, hogy pusztán az istenezés kedvéért kellett ez az amúgy iskolateremtő szöveg, mert ugye lássuk be, miközben Lincoln valóban egy nemzethalál-közeli állapotra utalva mondta, amit mondott, a magyar nemzet egészen jól megvan, éppen kilábal egy válságból, tehát semmi szükség újjászületésre. (De ha feltétlenül ragaszkodunk ahhoz, hogy az utóbbi években itt is - legalábbis hideg - polgárháború és kettőshatalom volt, akkor meg ez azért hamis, mert ezt az állapotot - legalábbis nem kis részben - maga Orbán Viktor idézte elő, hogy aztán megoldhassa az istenadta nép magas fölhatalmazásával. Van ebben valami kínosan képmutató, különös tekintettel arra, hogy ha alaposan megvizsgáljuk a dolgot, Lincoln eszményei nem nagyon hasonlíthatók össze az orbáni eszmerendszerrel - az utóbbi ugyanis nem nagyon létezik. Hacsak nem tekintjük annak azt, amit egy szélkakas mozgásaiból a gondolkozásáról levonhatunk.
A magyar állam meg nemhogy eltűnne a föld színéről: éppen egy előre bejelentett diktatúra-féle korszakába lépünk, ahol az állam egészen biztosan kiválóan működik majd, pláne, hogy megszabadulhat a demokrácia béklyóitól. Ehhez nem kell Isten uralma: bőven elég lesz nekünk Orbán Viktoré. Bár kétségkívül nagy szerep jut Istennek is: lehet hozzá szorgalmasan imádkozni, ha védtelennek érezzük magunkat.
Ha már Orbán Lincolnt választotta, találhatott volna a helyzetére és a csapatára, valamint Magyarország történelmi állapotára nézve találóbb bölcsességeket is: "Ha igazán próbára akarjuk tenni egy ember jellemét, adjunk neki hatalmat". Vagy: "Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják, buták vagyunk, mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni efelől." Esetleg: "Nem dicsőség a gyilkolás, nem büszkeség a rombolás. Semmi jó nincs a háborúban. Kivéve a végét."
Mindenki látja, hogy gyönge lábakon áll ez a fülkeforradalom dolog, és mint minden rendes uralkodáshoz, kell isteni felhatalmazás is, de kezd egy kicsit zavaros lenni: ezek szerint ez itten a jövő héttől egy Isten nevében uralkodó nemzeti-forradalmi adatbáziskormány lesz? Mert ugye utalni kell a hatalom megragadásának valódi körülményeire is.
Az az érzésem, hogy a következő években senki nem meri majd megmondani az Isten kegyelméből az egyes számú Fidesz-tagkönyvet szíve fölött hordozónak, hogy a politikai kereszténység fundamentalista-típusú nyomulása nem csak azok ízlését sérti, akik nem hisznek semmiféle Istenben, ám legalább annyira erkölcsösek és tisztességesek, mint a hívők. Akik viszont valóban megélt hitükben tudják, hogy az efféle jelenségek mindig visszacsapnak egyszer. Mint az Isten, ha hamis tanúbizonyságra lel.

 (Mai ajánlatok még: Bartus, Debreczeni, Lincoln http://www.andgond.blogspot.com)

 

 

Az istenkedő kevélysége

"Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni"... ésatöbbi.
Így kezdődik a legújabb, talán új típusú törvényjavaslat, ha Semjén Zsolt jegyzi. Az  idézett szöveg Istenre való hivatkozás utáni része nyilván Kövér László társszerző hatására került a szövegbe. Bár talán úgy lett volna pontos, hogy "s azok, akik szerint nincs is Isten".
A dolog úgy áll, hogy pontosan tudjuk, kicsoda Semjén Zsolt, és mi mindenre képes. Jobb lett volna, ha Kövér László lebeszéli az istenezésről. Mindjárt a Tíz Parancsolatra hivatkozhatott volna, hiszen ott kőbe vésve vagyon, hogy nagy bűn az Ő nevét hiába venni. Nem csak arról van itt szó, hogy egy olyan államban élünk, ahol jó régen, és elegendő okkal, történelmi tanulságokra tekintettel választottuk szét az egyházakat az államtól, ahol Isten dolgával a templomokban kellene foglalkozni, ahol korlátlan jog van a rá való hivatkozásra.
Hanem inkább arról, hogy Isten becsempészése a törvényekbe az első lépés abba az irányba, aminek aztán az lesz a vége, hogy az Alkotmányban, annak preambulumában is ott lesz. Nem kétséges, hogy a kétharmados Fidesz - amelynek szellemi vezetője önbevallása szerint Semjén - belediktálja majd a szövegbe.
Lehetnénk persze megértőek, hiszen Trianon ügyét és a magyarok kétségkívül méltatlan, sanyarú sorsát kilencven éve szokás isteni dimenziókba emelni - bár inkább csak a dolog második felét: hogy Isten segítsen visszacsinálni a dolgot. Ritkán hallunk olyan imát, hogy Isten világosítson meg minket arról, hogy miért kaptuk ezt a rettenetes csapást. Mégis, talán egyszer mondhatnánk azt, hogy ez egy kivételes törvény, most az egyszer istenezzünk.
De vigyázni kell, mert Semjén hajlamos rákapni az ilyesmire: ez az elhivatott ember azon lehet, hogy az egész törvénykezést teleszórja isteni hivatkozásokkal.
Pár hónap és esetleg ilyen törvénybevezetőkkel kell majd szembesülnünk: "Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a biológia ura" - ha például a génmódosításról lesz szó - "akik hiszünk abban, hogy Isten a szóbeszéd ura", ha a médiatörvény kerül napirendre. De ha például arról lesz szó, hogy a katonák bevethetők az eső ellen, akkor Isten, mint a hadak ura lesz megemlítve.
Normális ember az ilyesmi ellen tiltakozik. Mert kilóg az ördög lába. Bizony az ördögé, aki soha nem rest minket parancsolatszegésre, és a hatalommal való visszaélésre, a kétharmadosokat kevélységre biztatni - hogy egy tízparancsolaton túli főbűnre is legyünk figyelemmel. 

Szégyen

Olyan párt felügyeli majd a nemzetbiztonságunkat, beleértve a titkosszolgálatokat is, amelyik folyamatosan fölforgatásra uszított, megtagadta a bírósági ítéletek végrehajtását, ellenállt a rendőrség törvényes intézkedéseinek, nyíltan vállalt kapcsolatban áll a rendszeresen az államrend megdöntésére uszító kurucinfoval, terrorizmussal alaposan gyanúsítható emberek kiszabadításán mesterkedett, viselkedésével szomszédos országokat, magyarországi közösségeket és magánembereket provokál. Nemzetbiztonsági szempontból a Jobbik nevű náci pártot már égen be kellett volna tiltani. Ehelyett most arra ébredünk, hogy valami gárdaegyenruhás őriz majd minket. Nem kellene azért ennyire mélyre jutni. A Fidesz cinikus és ostoba mesterkedése sem hatalmazza föl a szocialistákat arra, hogy valami kis hatalommorzsákért föladjanak mindent, amit eddig állítólag képviseltek.
Ki kell mondani, hogy a Jobbik ne kapjon semmiféle bizottsági posztot. De ha mégis, akkor se legyen közük - szimbolikusan sem! - a biztonsághoz, sem az ifjúsághoz - ezen az alapon az amúgyis a Magyar Pedofil Pártnak járna -, sem az oktatáshoz, sem a külügyhöz. Legalább. Ha már mindenképpen demokráciát kell játszani egy nyíltan antidemokratikus erővel szemben, akkor afféle fideszes humorral lehet megtréfálni őket. Ki kellett volna találni egy új bizottságot: például a Magyar őstörténeti-, vagy a Rovásírásos helyesírási-, esetleg a Csudaszarvas és Óriásturul bizottságot. Ha nem kell nekik, akkor sajnáljuk, nincs más, ha mégis, akkor meg ücsörögjenek benne és duruzsolják ott önfeledten a marhaságaikat. Mi meg röhöghetnénk, szégyenkezés helyett.

   

Kés van, víz van, kedvem van

Reggel a másik rendelőintézetben kicsit más, mint tegnap. Gyönyörű minden, udvariasak az alkalmazottak, a pultos eligazító mindent elmagyaráz. Egyedül várok az orvosra, nézem a tévét. Nem hallom, csak nézem. De jó is így, mert legalább zavartalanul figyelhetem a rettegésemet. Csak egy öregasszony van a közelben. Amikor jön a doktornő, elkapja, kezet akar csókolni neki. Udvariasan elhárítja, hogy siet, át kell öltözni, kezdődik a rendelés. Az öregasszony kétségbe esik. Mondja nekem, hogy ő csak…, és akkor most mit csináljon. Fölállok, fölé hajolok, hogy erő legyen abban, amit mondok: - Menjen csak haza, a doktornő tudja, értette.
Az öregasszony föltápászkodik, elcsoszog a liftig, aztán visszanéz. Üveges tekintettel néz rám.
Aztán szólítanak. A doktornő centiről-centire végignézi a testemet egy vicces kis kukkerrel. Nyilván valami mikroszkóp. Azt kérdezi, miből jöttem rá, hogy a hátam közepén lévő anyajeggyel baj lehet. Mondom, hogy az öcsémtől kaptam egy mikroszkópot, amit a számítógépre lehet csatlakoztatni. A hátamra teszem, és még le is fényképezhetem az anyajegyeket, kétszázszoros nagyításban. A képet elküldtem a barátom feleségének, aki egy olyan cégnél dolgozik, ahol éppen ilyesmivel foglalkoznak. Ő megmutatta a képet egy orvosnak, aki azt üzente, hogy azonnal mutassam meg szakorvosnak.

Miközben végignézegeti az egész testemet, a doktornő már diktálja is a diagnózist: ki kell vágni, azonnal. Én meg értem. Nincs ezen mit kérdezősködni. Évtizedek óta abból élek, hogy figyelem a testbeszédet. Aztán mégis megmondja, hogy vannak ott mindenféle sérülések, ezért nem biztos mindenben, de nagyon valószínű. Ugye.
Még megkérdezi, hogy nőt akarok-e, vagy férfit. Sebésznek. Mondom, hogy úgy általában utálom, ha férfiak érnek hozzám, de ha szikével jönnek, akkor tulajdonképpen mindegy. Ám valahogy bőr dolgában talán jobb, ha nő...
Még lefagyaszt egy száraz gubócskát a lábamról, aztán azzal búcsúzik, hogy ha megkapom a szövettani eredményt, jöjjek vissza. És hogy lehetőleg még ma, de legkésőbb holnap reggel jelentkezzem a sebészeten.

Munkába menet, az autóban azon gondolkozom, hogy miért nem vagyok ideges. Meg azon, hogy azért annyi szeretnivaló nincs ebben a városban, mint amennyit időnként összelelkesedünk érte.

A munkám annyi, hogy mégegyszer elolvasok egy nagy írást Inotaitól, aztán berakom a rendszerbe, és megbeszélem Sebes Gyurival, hogy a többi dolgomat elvégzi helyettem. Mert ugye, vissza kell mennem.
Délután a sebészet ajtaja előtt végre legyőzöm a telefonomat dámában. Hónapok óta megver, minden nap többször, de most valamiért megadta magát.

Mellém sántikál, aztán leül egy olyan nagykamasz lány, kérdezi, hogy csókolom, szólítják-e az embert. Mutatom a villanytáblát, hogy majd azon jön ki a sorszáma, de ne aggódjon, még hatan vannak előttem. Nézem a lábát, kicsit mintha kifordult volna, mezítláb van, mellette a magas sarkú cipője. Mondom, hogy ez egy veszélyes jószág. Elmeséli, hogy három hónapja bicsaklott ki a lába először, aztán egy hónapja másodszor, most megint. Mondom, hogy talán nem kellene magas sarkúban, ha ilyen bicsaklós. Erre azt tudja mondani, hogy először lapos sarkúban bicsaklott. Mielőtt elmagyaráznám neki, hogy azóta nem kellene ilyenben járni, szólítanak.
A sebésznő nézegeti a hátamat. Azt mondja, na jó, keres egy közeli időpontot. Szerencsére valaki lemondta a jövő hét csütörtököt, berak oda. Próbálkozom azzal, hogy mi lenne, ha most itt, kivágná. Azt nem lehet. Hiába mondom, hogy kés van, víz van, kedvem van.

Kiröhög. Jó orvos, aki ezt meri, mert igenis megnyugtat.

Vissza a munkába kicsit sétálok, mielőtt lemennék a metróba. A belváros lassan olyan, hogy Idegen Városnak kellene nevezni, mert szinte csak turisták járják. Jól van így, szép is, de valahogy üres akkor is, ha tele van.

A metró hasznos dolog, de méltatlan az emberhez. Van valami szánalmas abban, ahogy a föld alatt, egy rohanó vasdobozban kuporgunk, és az ablakon át ádázul nézzük a rohanó semmit.

 

A hóhér háta

Soha ne kezdd úgy a napot, hogy reggel elmész a bankba, hogy a jövőről egyezkedj, aztán meg elmész az orvoshoz, mert kíváncsi vagy, hogy a gyanúd igazság-e. Ez azért nem jó, mert a bankban akkor is bűnös vagy, ha még nem kéred a kölcsöneid átütemezését, és vizslatva néznek, miközben arról beszélnek, hogy milyen termékeket ajánlanak, és olyanokat mondanak, hogy mennyibe kerül majd a közjegyző a módosításnál, aztán meg csöndesen megjegyzik, hogy a kölcsönöket vissza kell ám fizetni. És amikor azt mondod, hogy dehiszen azért vagy itt, akkor látod az arcukon, hogy járkálj csak halálraítélt. És hogy most elteszik a papírt, de ne várjak rövid ügyintézésre, mert sokan vannak az olyanok, mint én. De, mondom, én még nem, nem egészen, én még csak tájékozódom, hogy mit lehet, mit lehetne, és akkor gyorsan elköszönnek.
Ettől még egy hóhér hátát is kiverné a víz.
Nem jó ilyen bőrrel orvoshoz menni. Bár ma mindegy volt, mert orvos engem ugyan nem látott. Én se őt. Elüldögéltem két és fél órát a váróban. Az asszisztensnő háromszor jött ki előadást tartani arról, hogy tizenegyig az előre bejelentettek jönnek, aztán a többiek utána. Erre mindig kitört a feleselés, hogy de hiszen honnan tudjuk, hogy be kell jelentkezni, és hogyan. Meg hogy nincs is telefonjuk az öregeknek, meg a számot se tudják. Az asszisztensnő meg elmagyarázta, hogy azért kell bejelentkezni, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, mint most: tessék, őket be kell engedni, az a néni meg herpeszes, fertőzhet, az a hölgy terhes, előre kell engedni, és azt a hölgyet is a kisbabával, az a hölgy meg veseátültetésre vár... És hogy többé soha nem jön ki, nem teszi ki magát ennek, mindenki álljon úgy sorban, ahogy akar.
A veseátültetésre váró asszony mondja, hogy ő bejelentkezett, de csak június közepére volt hely. Mondom neki, hogy ha az a bajom, amire gyanakszom, én addigra simán meghalok. Meg ő is, ha nem kapják ki addig a rossz veséjét.
Hát ez az.
A legjobb az egészben, hogy az asszisztensnő utolsó kirohanásakor minduntalan rám nézeget, amikor arról beszél, hogy a kormány tehet erről a tumultusról, mert szerintük elég ennyi orvos. Naná, hogy tudja ki vagyok, az orvos megmondta neki. Régen ismer, az egyik legkitűnőbb doktornő, egyszer az életemet is megmentette. Azért mentem volna hozzá.
De délben föladom, mert fél óra van hátra a rendelésből, de hatan vannak még előttem, azokról nem beszélve, akiket úgyis magam elé engednék, mert nagyságrendekkel szerencsétlenebbek nálam, és igenis sajnálom őket. Plusz még lejár a parkolójegy, ami nekem a múlt héten négyezer-négyszáz forintomba került, mert én barom, mindig elfelejtem, hogy most már a belvárosban este nyolcig szedik a harácsot. És ilyesmire már mostanában nem nagyon fussa.
Nem baj, majd holnap. Jobb is, mert talán nem leszek büdös valami újabb megaláztatástól.

  

Palántázás

A hétvége megint megajándékozott a jóparaszt élménnyel. Ezt én szeretem. A feleségem hosszú hetek óta igazi anyaként, magról nevelgeti a palántákat, és most végre úgy döntöttünk, hogy kiültetjük őket. Ástam, a kezemmel túrtam a földet, ő egyenként hozta a palántákat, a madzagot, és ez jó vala. A maradékot ládákba ültette, meg cserepekbe. És ez is jó vala. Aztán locsolt, mert jó asszony. Aztán együtt örvendeztünk, hogy szépen föléledtek. Aztán együtt lestük, hogy jön-e jégeső. Jó ez így. Szeretek földmíves lenni. És még jobb lesz, hogy a gyerekek majd örvendeznek minden szem paradicsomnak. Ja és  a kerti petrezselyemmel és a kerti bazsalikommal fűszereztük az ebédet. Én meg ittam teát a kerti mentából és a kerti citromfűből. Ezen a hétvégén nem voltam annyira idegbeteg, mint a többin. A paraszt nem lehet ideges, mert megnyomorítja a palántát.

Közlemény

Illő tisztelettel kérem a magyar újságolvasókat, hogy ne azonosítsák az újságírással azt, ami az utóbbi hetekben Daróczi Dávidról megjelenik az úgynevezett bulvármédiumokban. Ennek szakmai értelemben nincs köze sem a tényföltáráshoz, sem az olvasói igényekhez - bár kétségkívül az érdeklődés fönntartását szolgálja. Ez vélhetően mindaddig tart, ameddig meg nem jelennek a Daróczi Dávidról szóló haszonkötetek és egyéb kiadványok. Alighanem merőben üzleti okok miatt a legaljasabb módon bánnak a halott szüleivel, szerelmével, barátaival. Ismerjük ezt a technikát Zámbó Jimmy halála óta. Akkor kétségkívül bejött, meg is erősítette az aszfaltlapokat. Gondolom, várva vártak a következő nemzetivé fújható tragédiára. A különbség talán annyi, hogy most barátot és kollégát boncolnak, és élőket aláznak nyilvánosan.
A szakmám nevében elnézést kérek minden tisztességes embertől.

   

Macsóbuli

Akárhogy keresgélek magamban, egy csöppnyi jelet sem találok, aminek alapján azt lehetne mondani, hogy feminista lennék. Fura módon, látva az új hatalom most épülő adatbáziskormányát, mégis úgy önt el a szégyen, mintha valami hormonok hatnának: egy csomó dolmányosvarjúnak és pingvinnek öltöztetett, rendkívül komoly tekintetű férfit látok, a jövőnk letéteményeseit. Nehezen hihető, de csakugyan az történt, amit előre gondoltunk: Orbán meg merte tenni, hogy egyetlen nőt sem választott országvezető pozícióba.
A mostani európai kultúrában ez azt jelenti, hogy semmibe veszi a nőket, akik ugye mégiscsak legalább annyian vannak, mint a férfiak. Sőt, megkockáztatom: talán tőlük több szavazatot kapott a Fidesz, mint a férfiaktól. Orbán ezzel azt üzeni, hogy minden marad a régiben: a nők ne is számítsanak arra, hogy jobb elbánásban részesülnek, mint eddig, hiszen senki nem lesz, aki képviselné az érdekeiket. (Bár talán majd Semjén Zsolt imádkozik értük.) Nem az általános emberi jogokról van szó, hanem a nagyonis női érdekekről. Például el kellene jutni odáig, hogy négy év múlva ne fordulhasson elő, büntethető legyen az a disznóság, hogy egy nő ugyanazért a munkáért nyilvánvalóan jóval kevesebb jövedelemhez jut, mint egy férfi. Feltéve persze, hogy egyáltalán őt választják, ha férfi jelentkező, lehetséges jelölt is verseng a munkáért vagy a posztért. És ez csak egy példa. Az családon belüli erőszakról és száz más szégyenről még szó sem esett.
Persze európai kultúráról nehéz beszélni Magyarországon. Még a kormánynál is rémisztőbb képet mutat majd az a macsótöbbség, amit nemsokára a parlamenti széksorokban látunk. Kár értünk.